Vikár Béla élete
A család eredeti neve Váczi Váczi volt. A XV. század elején az egyik ősük Csehországban megismerkedett Husz János tanaival, és hazatérve e szellemben prédikált. Apja ezért kitagadta, ekkor vette fel a „Vikár” nevet, ami latinból eredeztethető, és „helyettest” is jelent… Valószínű, hogy Pápa környékén éltek a Vikárok, de a most elérhető pápai református lelkészi hivatalban található bejegyzések csak a Vikár nevet említik, a Váczit nem.
A családi hagyomány őrzött még előnevet, de írásban – egyelőre – nem található. Az 1805 előtti iratok pedig sajnálatosan megsemmisültek, amikor a napóleoni háborúk idején az egyik Pápa környéki kis faluba menekítették őket. Vikár Béla nagyapja Vikár István takácsmester 1787-ben született Pápán, és 94 évesen halt meg Kutason. Felesége Kiss Zsófia.
Az édesapa, Vikár János, 1816. december 22-én született, szintén Pápán. Itt végezte tanulmányait is. Először tanári, majd lelkészi oklevelet szerzett. Nagy műveltségű, tehetséges ember volt. A klasszikus nyelvek: görög, latin, héber elsajátítása mellett megtanult franciául, olaszul és németül. Egy ideig házitanító volt, aztán több helyen segédlelkész, 1853-ban Hetesre, 1854-ben Galambokra került. 1856-tól 1867-ig rendes lelkész Hetesen.
A paplak igen egyszerű, zsúpfedeles épület, iroda, két szoba, konyha, cselédszoba, kis folyosó, padlásfeljáró – ennyi volt mindössze. Fedele 1869-ben leégett.
1857-ben, 41 éves korában házasodott meg. Felesége Szomju Veronika lett, Szomju István eddei református tanító leánya, aki 1838 április 20-án született. Édesanyja, Both Katalin, Bod Péter leszármazottja, mint ahogy Arany János édesapja is…
Eddén nem volt református templom, ezért a tanító családja Hetesre járt istentiszteletekre, így elmondható, hogy Vikár János a szószékről választott magának feleséget. A nagy korkülönbség ellenére szép házasság volt az övék. 8 gyermekük született, de csak öten érték meg a felnőtt kort.
Vikár János rendszerető, határozott ember volt, egyszersmind életvidám, társaságot kedvelő is. Szerette a bort, a jókedvet. Feljebbvalói mindezt nem nézték jó szemmel, s a későbbiekben többször áthelyezték más községekbe (Magyarlad, Kutas).
Első gyermekük, Katalin (Tinka) Hetesen született, 1857. december 4-én.
1859 április 1-én született Béla, aki élete végéig ezzel magyarázta jó kedélyét.
1861-ben Gyula Hetesen, élt 3 napot.
1862-ben Gyula Jenő.
1864-ben Géza Ödön Hetesen, tanító lett.
1866-ban Ida, élt fél évet.
1867-ben Kálmán Lajos Kutason, jegyző lett.
1870-ben János, Magyarladon, jegyző lett.
Szomju Veronika gondos édesanya volt, aki a sok gyermek és a még több tennivaló mellett is megmaradt üde léleknek. Nagyon szeretett énekelni, s Vikár Béla tőle örökölhette dalszeretetét. Erősen kötődött édesanyjához, mint Petőfi, és nagy finn festőbarátja, Akseli Waldemar Gallen-Kallela, aki a Kalevala egyik történetének illusztrálásakor Lemminkeinen anyja c. képén édesanyja arcvonásait vette alapul.
Maga Vikár többször nyilatkozta, hogy: „Édesanyám csinált belőlem folkloristát”. Szomju Veronika még lúdtollal jegyezte le, s élete végéig küldözgette a dalokat tudós fiának. Ha alkalmuk volt találkozni, el is énekelte őket.
Vikár Béla jó befogadóképessége, gyors felfogása már gyermekkorában megmutatkozott. Elemi iskoláit Hetesen kezdte, majd a pápai gimnáziumba került. Alig fél év múlva járvány tört ki Pápán, ő is megbetegedett. Szekéren, dunyhák közé burkolva, a Bakonyon keresztül vitték Magyarladra, ahová közben édesapját áthelyezték.
Otthon gyógyították és két és fél évig nem is járt iskolába. Amíg lábadozott, a rendelkezésére álló gazdag otthoni könyvtárban böngészett. Ekkor kezdett hozzá a klasszikus nyelvek tanulásához, és ismerte meg alaposabban Petőfi költészetét, amely egész életének esztétikai felfogását meghatározta. Közben sok-sok népdalt hallhatott és tanulhatott meg édesanyjától. Iskolai kötöttségek nem gátolták, s ezt a fajta szellemi szabad kalandozást később is igyekezett biztosítani a maga számára.
Ilyen útravalóval érkezett meg a pécsi főreál-iskolába, ahol a 8 osztályt 6 év alatt végezte el. Szülei mérnöknek szánták, mert jól rajzolt. Rajztanára még különórákat is adott neki, ugyanis művészpályára akarta felkészíteni. Szorgalmasan tanult, mindig eminens volt, pedig szűkösen élt, szülei egyre kevésbé tudták támogatni. Kedvtelésből elsajátította a gyorsírást, hamarosan igazgatói engedéllyel már ő tanította diáktársait. Érdekelték a természettudományok, mégis inkább a bölcsészkarra iratkozott be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre. Greguss Ágost ajánlásával 21 évesen parlamenti gyorsíró lett. Másik oktatója, Budenz József pedig a finn nyelv és irodalom tanulására bíztatta. Különböző lapoknak is küldött cikkeket, tudósításokat.
Később oktatott is az egyetemen, természetesen a gyorsírás történetét. Ekkor tanulta meg a római gyorsírást, a német nyelvűt még Pécsett, a finnt az egyetemi évek alatt sajátította el. A gyorsíró-csoportok és szervezetek között is szinte minden eseményen jelen volt.
1886-ban megnősült. Első felesége sármelléki Krekács Júlia, többgyermekes fiatal özvegy. Energikus, vállalkozó szellemű asszony, aki nemcsak elkísérte férjét Finnországba, majd népdalgyűjtő útjaira, hanem fényképeket is készített (sokkal többet, mint ami fennmaradt) férje munkásságáról. Az ő tevékenységének is köszönhető, hogy ma hű képet kapunk a korabeli paraszti viseletekről, épületekről.
1889-ben félévi tanulmányútra azért mentek Finnországba, hogy meghallgathassa azokat az öreg énekeseket, akik a Ladoga tó északi partján éltek, és megismerje azt a tájszólást, amely legközelebb áll a Kalevala ősi nyelvéhez, hallja az énekek ritmusát, előadásmódját. Néprajzi tárgyakat is gyűjtött, amelyek egy része Magyarországon látható, más része finn múzeumokba került. Személyes kapcsolataiból később is sokat profitált a Nemzeti Múzeum.
Folklorisztikai kutató és adatgyűjtő munkáját még az 1870-es években kezdte. Hetes község volt első gyűjtésének a színhelye. Járta Somogy megye falvait, és fáradhatatlanul rótta a gyorsírójeleket. Hosszú ideig egyedül gyűjtött, évekkel később lettek csak segítőtársai.
A fonográfot 1895-96-tól használta. A gyűjtést egyre távolibb területeken folytatta, rendszerint a parlamenti ülésszakok szüneteiben. Még halála előtt néhány nappal is jegyzett le dalokat Dunavecsén.
Vikár életének nem voltak úgynevezett „korszakai”.
Szívesen végezte parlamenti gyorsirodai munkáját, bármi rangra, címre jutott is közben: „A parlament, az ottani levegő nekem nagyon megfelelt, azt, hogy annak a magas színvonalú parlamentnek személyiségeivel személyesen érintkezhettem, nem cseréltem volna fel semmivel.”
Amikor kormányzati szinten kellett dönteni a különféle gyorsíró-rendszerek egységesítéséről, az ő szavazata volt a döntő, s bár Markovits Iván a mestere volt, Fenyvessy Adolf pedig a főnöke, Vikár a felhasználói gyakorlatot tekintette mércének, s a Radnai Béla által kidolgozott egységes magyar gyorsírási rendszerre szavazott.
A műfordítói tevékenységet már egyetemista korában elkezdte, és szintén idős koráig fordított több nyelvből verset és prózát egyaránt. A Kalevalával és a Tariellel hosszú évekig, évtizedekig foglalkozott. Irodalmi társaságok alapító tagja, különböző egyesületek elnöke, titkára volt, amelyek gyakran rendeztek műsoros estéket külföldi írók, költők műveiből, neves művészek fellépésével.
A Kalevala teljes fordítása 1909-ben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. A művet itthon és külföldön is nagy lelkesedéssel fogadták. Büszke volt rá, hogy az Akadémia levelező tagjává választotta, mert mint mondta: „általában csak 100 évvel később szoktak valamit elismerni.” (Idős korában okkal nehezményezte, hogy mások kisebb teljesítményért „rendes széket” kaptak.) Sokat dolgozott a finn-magyar kapcsolatok elmélyítésén. Barátainak mondhatta többek között A. W. Gallen-Kallelát, a „Kalevala festőjét”, Yrjö Liipola szobrászművészt és Emil Satale írót. Tanulmányokat írt Petőfiről, a népnyelvről, ősköltészetünk emlékeiről, a nőnevelésről, népfőiskola felállítására tesz javaslatot és ír tervezetet hozzá Kaposvárott.
1902-ben 16 évi boldog házasság után elhunyt Krekács Júlia.
1903-ban másodszor is megnősült, feleségül vette Böke Kornéliát, aki majd 40 éven át lesz hűséges segítője. Vikár, noha vérszerinti gyermeke nem született, kitűnő családapa volt. Mindkét feleségének gyermekeit sajátjaként szerette és nevelte, Kornélia gyermekei közül Györgyöt és Veronikát nevére vette. A rokonságot is segítette: 16 gyermeket taníttatott ki!
1942-ben elveszítette Kornéliát, 43-ban Veronikát. Budapesti lakását bombatalálat érte, így Dunavecsére költözött megözvegyült Tinka nővéréhez. Velük lakott még egy Somogyból való idős cseléd. Molnár Lajos református lelkész lehetősége szerint segítette a három öreget. Szűkösen éltek, de a háborús nyomorúságban sem hagyta el a humora, 1944 telén így írt: „Egy betűtől függ az életünk: ma még megvagyunk, holnap megfagyunk”
1945 tavasza új lendületbe hozta, kéziratai kiadására készült, a La Fontaine Társaság életre keltését tervezte, a népműveléssel kapcsolatos gondolatait is papírra vetette, és hátha volna valami megmenthető a bombasújtotta lakásból…
1945. szeptember 22-én jókedvűen ébredt, és az öreg cselédet kérte: énekeljen néki valami „jóféle” somogyi dalt. Ez volt az utolsó népdal, amit hallott. Délután csendesen elaludt. Nyugdíja, amit annyira várt, a halála után érkezett meg. Távoli rokonok, városi ismerősök a közlekedési nehézségek miatt, vagy talán nem is értesülve róla, nem jöttek a temetésre. A szolgálatot Molnár Lajos lelkész és Szamosközi István segédlelkész végezte, a sírt ismerősök, barátok, a dunavecsei emberek állták körül.
3 évvel később, 1948-ban a Magyar Országgyűlés díszsírhelyen, a Farkasréti temetőben helyezte örök nyugalomra.
Az édesapa, Vikár János, 1816. december 22-én született, szintén Pápán. Itt végezte tanulmányait is. Először tanári, majd lelkészi oklevelet szerzett. Nagy műveltségű, tehetséges ember volt. A klasszikus nyelvek: görög, latin, héber elsajátítása mellett megtanult franciául, olaszul és németül. Egy ideig házitanító volt, aztán több helyen segédlelkész, 1853-ban Hetesre, 1854-ben Galambokra került. 1856-tól 1867-ig rendes lelkész Hetesen.
A paplak igen egyszerű, zsúpfedeles épület, iroda, két szoba, konyha, cselédszoba, kis folyosó, padlásfeljáró – ennyi volt mindössze. Fedele 1869-ben leégett.
1857-ben, 41 éves korában házasodott meg. Felesége Szomju Veronika lett, Szomju István eddei református tanító leánya, aki 1838 április 20-án született. Édesanyja, Both Katalin, Bod Péter leszármazottja, mint ahogy Arany János édesapja is…
Eddén nem volt református templom, ezért a tanító családja Hetesre járt istentiszteletekre, így elmondható, hogy Vikár János a szószékről választott magának feleséget. A nagy korkülönbség ellenére szép házasság volt az övék. 8 gyermekük született, de csak öten érték meg a felnőtt kort.
Vikár János rendszerető, határozott ember volt, egyszersmind életvidám, társaságot kedvelő is. Szerette a bort, a jókedvet. Feljebbvalói mindezt nem nézték jó szemmel, s a későbbiekben többször áthelyezték más községekbe (Magyarlad, Kutas).
Első gyermekük, Katalin (Tinka) Hetesen született, 1857. december 4-én.
1859 április 1-én született Béla, aki élete végéig ezzel magyarázta jó kedélyét.
1861-ben Gyula Hetesen, élt 3 napot.
1862-ben Gyula Jenő.
1864-ben Géza Ödön Hetesen, tanító lett.
1866-ban Ida, élt fél évet.
1867-ben Kálmán Lajos Kutason, jegyző lett.
1870-ben János, Magyarladon, jegyző lett.
Szomju Veronika gondos édesanya volt, aki a sok gyermek és a még több tennivaló mellett is megmaradt üde léleknek. Nagyon szeretett énekelni, s Vikár Béla tőle örökölhette dalszeretetét. Erősen kötődött édesanyjához, mint Petőfi, és nagy finn festőbarátja, Akseli Waldemar Gallen-Kallela, aki a Kalevala egyik történetének illusztrálásakor Lemminkeinen anyja c. képén édesanyja arcvonásait vette alapul.
Maga Vikár többször nyilatkozta, hogy: „Édesanyám csinált belőlem folkloristát”. Szomju Veronika még lúdtollal jegyezte le, s élete végéig küldözgette a dalokat tudós fiának. Ha alkalmuk volt találkozni, el is énekelte őket.
Vikár Béla jó befogadóképessége, gyors felfogása már gyermekkorában megmutatkozott. Elemi iskoláit Hetesen kezdte, majd a pápai gimnáziumba került. Alig fél év múlva járvány tört ki Pápán, ő is megbetegedett. Szekéren, dunyhák közé burkolva, a Bakonyon keresztül vitték Magyarladra, ahová közben édesapját áthelyezték.
Otthon gyógyították és két és fél évig nem is járt iskolába. Amíg lábadozott, a rendelkezésére álló gazdag otthoni könyvtárban böngészett. Ekkor kezdett hozzá a klasszikus nyelvek tanulásához, és ismerte meg alaposabban Petőfi költészetét, amely egész életének esztétikai felfogását meghatározta. Közben sok-sok népdalt hallhatott és tanulhatott meg édesanyjától. Iskolai kötöttségek nem gátolták, s ezt a fajta szellemi szabad kalandozást később is igyekezett biztosítani a maga számára.
Ilyen útravalóval érkezett meg a pécsi főreál-iskolába, ahol a 8 osztályt 6 év alatt végezte el. Szülei mérnöknek szánták, mert jól rajzolt. Rajztanára még különórákat is adott neki, ugyanis művészpályára akarta felkészíteni. Szorgalmasan tanult, mindig eminens volt, pedig szűkösen élt, szülei egyre kevésbé tudták támogatni. Kedvtelésből elsajátította a gyorsírást, hamarosan igazgatói engedéllyel már ő tanította diáktársait. Érdekelték a természettudományok, mégis inkább a bölcsészkarra iratkozott be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre. Greguss Ágost ajánlásával 21 évesen parlamenti gyorsíró lett. Másik oktatója, Budenz József pedig a finn nyelv és irodalom tanulására bíztatta. Különböző lapoknak is küldött cikkeket, tudósításokat.
Később oktatott is az egyetemen, természetesen a gyorsírás történetét. Ekkor tanulta meg a római gyorsírást, a német nyelvűt még Pécsett, a finnt az egyetemi évek alatt sajátította el. A gyorsíró-csoportok és szervezetek között is szinte minden eseményen jelen volt.
1886-ban megnősült. Első felesége sármelléki Krekács Júlia, többgyermekes fiatal özvegy. Energikus, vállalkozó szellemű asszony, aki nemcsak elkísérte férjét Finnországba, majd népdalgyűjtő útjaira, hanem fényképeket is készített (sokkal többet, mint ami fennmaradt) férje munkásságáról. Az ő tevékenységének is köszönhető, hogy ma hű képet kapunk a korabeli paraszti viseletekről, épületekről.
1889-ben félévi tanulmányútra azért mentek Finnországba, hogy meghallgathassa azokat az öreg énekeseket, akik a Ladoga tó északi partján éltek, és megismerje azt a tájszólást, amely legközelebb áll a Kalevala ősi nyelvéhez, hallja az énekek ritmusát, előadásmódját. Néprajzi tárgyakat is gyűjtött, amelyek egy része Magyarországon látható, más része finn múzeumokba került. Személyes kapcsolataiból később is sokat profitált a Nemzeti Múzeum.
Folklorisztikai kutató és adatgyűjtő munkáját még az 1870-es években kezdte. Hetes község volt első gyűjtésének a színhelye. Járta Somogy megye falvait, és fáradhatatlanul rótta a gyorsírójeleket. Hosszú ideig egyedül gyűjtött, évekkel később lettek csak segítőtársai.
A fonográfot 1895-96-tól használta. A gyűjtést egyre távolibb területeken folytatta, rendszerint a parlamenti ülésszakok szüneteiben. Még halála előtt néhány nappal is jegyzett le dalokat Dunavecsén.
Vikár életének nem voltak úgynevezett „korszakai”.
Szívesen végezte parlamenti gyorsirodai munkáját, bármi rangra, címre jutott is közben: „A parlament, az ottani levegő nekem nagyon megfelelt, azt, hogy annak a magas színvonalú parlamentnek személyiségeivel személyesen érintkezhettem, nem cseréltem volna fel semmivel.”
Amikor kormányzati szinten kellett dönteni a különféle gyorsíró-rendszerek egységesítéséről, az ő szavazata volt a döntő, s bár Markovits Iván a mestere volt, Fenyvessy Adolf pedig a főnöke, Vikár a felhasználói gyakorlatot tekintette mércének, s a Radnai Béla által kidolgozott egységes magyar gyorsírási rendszerre szavazott.
A műfordítói tevékenységet már egyetemista korában elkezdte, és szintén idős koráig fordított több nyelvből verset és prózát egyaránt. A Kalevalával és a Tariellel hosszú évekig, évtizedekig foglalkozott. Irodalmi társaságok alapító tagja, különböző egyesületek elnöke, titkára volt, amelyek gyakran rendeztek műsoros estéket külföldi írók, költők műveiből, neves művészek fellépésével.
A Kalevala teljes fordítása 1909-ben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. A művet itthon és külföldön is nagy lelkesedéssel fogadták. Büszke volt rá, hogy az Akadémia levelező tagjává választotta, mert mint mondta: „általában csak 100 évvel később szoktak valamit elismerni.” (Idős korában okkal nehezményezte, hogy mások kisebb teljesítményért „rendes széket” kaptak.) Sokat dolgozott a finn-magyar kapcsolatok elmélyítésén. Barátainak mondhatta többek között A. W. Gallen-Kallelát, a „Kalevala festőjét”, Yrjö Liipola szobrászművészt és Emil Satale írót. Tanulmányokat írt Petőfiről, a népnyelvről, ősköltészetünk emlékeiről, a nőnevelésről, népfőiskola felállítására tesz javaslatot és ír tervezetet hozzá Kaposvárott.
1902-ben 16 évi boldog házasság után elhunyt Krekács Júlia.
1903-ban másodszor is megnősült, feleségül vette Böke Kornéliát, aki majd 40 éven át lesz hűséges segítője. Vikár, noha vérszerinti gyermeke nem született, kitűnő családapa volt. Mindkét feleségének gyermekeit sajátjaként szerette és nevelte, Kornélia gyermekei közül Györgyöt és Veronikát nevére vette. A rokonságot is segítette: 16 gyermeket taníttatott ki!
1942-ben elveszítette Kornéliát, 43-ban Veronikát. Budapesti lakását bombatalálat érte, így Dunavecsére költözött megözvegyült Tinka nővéréhez. Velük lakott még egy Somogyból való idős cseléd. Molnár Lajos református lelkész lehetősége szerint segítette a három öreget. Szűkösen éltek, de a háborús nyomorúságban sem hagyta el a humora, 1944 telén így írt: „Egy betűtől függ az életünk: ma még megvagyunk, holnap megfagyunk”
1945 tavasza új lendületbe hozta, kéziratai kiadására készült, a La Fontaine Társaság életre keltését tervezte, a népműveléssel kapcsolatos gondolatait is papírra vetette, és hátha volna valami megmenthető a bombasújtotta lakásból…
1945. szeptember 22-én jókedvűen ébredt, és az öreg cselédet kérte: énekeljen néki valami „jóféle” somogyi dalt. Ez volt az utolsó népdal, amit hallott. Délután csendesen elaludt. Nyugdíja, amit annyira várt, a halála után érkezett meg. Távoli rokonok, városi ismerősök a közlekedési nehézségek miatt, vagy talán nem is értesülve róla, nem jöttek a temetésre. A szolgálatot Molnár Lajos lelkész és Szamosközi István segédlelkész végezte, a sírt ismerősök, barátok, a dunavecsei emberek állták körül.
3 évvel később, 1948-ban a Magyar Országgyűlés díszsírhelyen, a Farkasréti temetőben helyezte örök nyugalomra.
Majorné Bániczki Julianna