Vikárkutató

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 „Ha Vikár, akkor gyorsírás!”

Ez volt Schelken Pálma első mondata, amikor huszonöt évvel ezelőtt felkerestem, és elétártam Vikár Béla munkásságával kapcsolatos kutatási tervemet. Két gondolat és szándék szerencsésen találkozott ekkor. Király István nem sokkal előtte kérte fel Schelken Pálmát, hogy aspiránsokat tanítson meg a Gabelsberger-Markovits féle gyorsíró rendszer olvasására, megfejtésére. Ő ugyanis tudta, hogy neves költők, írók, tudósok, egyházi emberek ezt a ma már nem ismert rendszert gyakran használták kézirataikban.

Az egyetemen viszont nem akadt jelentkező.

Így aztán 1987-89-ben egy „Régi gyorsírásokat megfejtő munkacsoport” alakult a Soros Alapítvány támogatásával, Schelken Pálma vezetésével: Gulyás Klára irodalomtörténész, Kanyár Erika mai gyorsírótanár, Kaposi József középiskolai magyartanár és jómagam részvételével.

A két év elteltével vizsgafordítást készítettünk. Az enyém Vikár Béla: Folklór című, addig publikálatlan, az MTA Kézirattárában található írása volt.

Ez a bevezetés tiszteletteljes főhajtás a közelmúltban elhunyt Schelken Pálma előtt, aki tudásának átadásával fáradságos, ámde gyönyörű kutatómunkára készített fel bennünket. Ő személy szerint ifjúkora óta foglalkozott Vikár sokirányú tevékenységével, jó barátságban volt a tudós családjával is. A háború előtt együtt tervezték egy terjedelmes életrajz megírását. „Siessen vele, húgom  -  mondta derűsen Vikár  -  mert az előszót még én akarom megírni!” Tudjuk, hogy ez nem valósulhatott meg. A teljes, részletes életrajz megírása, Vikár Béla életművének egységbe foglalása, hagyatékának feldolgozása, gyorsírásos munkáinak megfejtése jövőbeni feladatunk.

Ha gondolatban végigkövetjük Vikár Béla életútját, tapasztalhatjuk, hogy nem volt olyan tevékenysége, amelyet a gyorsírás nélkül végzett volna. Ujjai örökké mozogtak, felesége elbeszéléséből ismeretes, hogy térde fölött kikopott a nadrágja, ugyanis beszélgetés közben folyamatosan „jegyzetelt”, hogy a megfelelő szinten maradjon… Pedig nem is készült gyorsírónak.

Már gyermekkorában megmutatkozott jó befogadóképessége, gyors felfogása. Amikor Pápán, elsős gimnazista korában megbetegedett, szülei hazavitték. Két és félévi lábadozása idején ismerte meg alaposabban édesapja gazdag könyvtárát. Kedvére böngészhetett, olvashatott; ekkor kezdett a klasszikus nyelvek tanulmányozásába, ismerte meg alaposabban Petőfi költészetét. Daloskedvű édesanyjától pedig sok szép népdalt tanult. Nem gátolták iskolai kötelezettségek. Ezt a fajta szabad szellemi kalandozást később is igyekezett biztosítani a maga számára. Ilyen útravalóval érkezett meg a pécsi főreál iskolába, ahol a nyolc osztályt hat év alatt végezte el.

A gyorsírással való első találkozását gyakran elmesélte különböző interjúkban: „ …idősebb szobatársaim valamilyen különös, előttem ismeretlen írással leveleztek, hogy ne tudjam elolvasni  -  mert a leveleket természetesen velem küldözgették. Mikor megkérdeztem, hogy mi ez, azt mondták: nem gyermeknek való. Egyszer aztán sikerült megállapítanom, hogy ez előttem titkolt írás nem más, mint gyorsírás. Kinyomoztam, hogy ki tanítja Pécsett a gyorsírást. Egyetlen egy ember volt, egy Scheffer nevű jogász, később kaposvári főjegyző. Hajlandó volt óránként ötven krajcárért tanítani. Hat órát vettem tőle, akkor tudtam meg, hogy van egy tankönyv is. A Gabelsberger-Markovits féle tankönyv ötödik kiadása volt ez.”

Franz Xavér Gabelsberger (München, 1789 febr. 9 – 1849 jan. 4) német sztenográfus 1834-ben hozta nyilvánosságra gyorsírásos rendszerét, azzal a szándékkal, hogy a gyorsírás az egész művelt emberiség közkincsévé váljék. Magyar nyelvre Markovits Iván alkalmazta és 1863-ban tankönyv formájában adta közre. Ezt a rendszert a finnek is átvették.

Az írásbeliséggel szinte egyidős az emberiségnek az a vágya, hogy az élőszó gyorsaságával sikerüljön a rögzítés. Az első gyorsírást, amiről biztos adataink vannak, Marcus Tullius Tiro, Cicero szabadosa találta fel. Ennek segítségével már Kr. előtt 63-ban jegyeztek fel nyilvános beszédet, amelyet Cato a Catilina-féle összeesküvés ügyében mondott. Gyorsírásos rövidítései „Notae Tiroianae” néven ismeretesek. Az ókorban sikerrel alkalmazott rendszere később feledésbe merültek.

Az újkorban angol kezdeményezésre megpróbáltak használható módszert kidolgozni, a geometrikus jegyeken át közelítve a tényleges folyóíráshoz; sőt, magyar kísérletek is történtek mind magyar, mind latin nyelven, illetve más, idegen rendszerek magyar nyelvre való átültetésére.

Az ifjú Vikár kedvtelésből hamar elsajátította a gyorsírást, olyannyira, hogy igazgatói engedéllyel a következő évben már ő tanította diáktársait. Ez egyben megélhetési lehetőséget is nyújtott a számára, mert otthonról nem tudták támogatni.

Még itt, Pécsett megtanulta a német nyelvű, majd egyetemista korában pedig a finnre átültetett rendszer használatát. Nyolcadikos diákként Arany János Dante című költeményének elemzésével pályadíjat nyert. A rokonszenves, vidám egyéniségű diák szépen is rajzolt, szülei mérnöknek szánták. Érettségi után, ilyen felkészültséggel a pályadíj egy aranyát is hozzátéve megtakarított pénzéhez, Budapesten a kémia-fizika szakra iratkozott be az egyetemre. Az előadásokat ugyan nem tartotta érdekesnek, de a későbbiekben is szívesen búvárkodott természettudományos témákban.

A budapesti Pázmány Péter tudományegyetem rendkívüli hallgatójaként folytatta tanulmányait. Gyulai Pál, Greguss Ágost, Szász Károly előadásait látogatta  -  és jegyzetelte gyorsírással. Az előadásokról akkor még nem készültek nyomtatott jegyzetek, Vikár áttételében azonban sokszorosítani lehetett az előadások anyagát. Ez a tevékenység azután meghatározta további életét: a gyorsírás megélhetést jelentett, és tudományos munkájának nélkülözhetetlen eszközévé vált. Később, mint lektor, ő maga is tanított az egyetemen: a gyorsírás történelmét adta elő. Ekkor tanulta meg a római gyorsírást is.

Tanárai otthona és könyvtára megnyílt a tehetséges és szorgalmas diák előtt. Budenz József a finn nyelv tanulására és a Kalevala fordítására (!) ösztönzi. Első önálló fordítása Julius Krohn: A hold regéi című munkája volt, 1882.ben.

Greguss Ágost ajánlatár 21 évesen parlamenti gyorsíró lesz. (Eötvös Károly humoros, de eléggé nehézkes beszédét kellett írnia 10 percig, majd saját kezűleg áttenni. Hibátlan volt!) Parlamenti munkája mellett különböző politikai lapoknak is küldött tudósításokat, cikkeket. Ily módon még Mikszáth Kálmánnal is munkatársi kapcsolatba került… Mindezt természetesen gyorsírással végzi, s vagy ő, vagy munkatársa teszi át rendes írásba, s gépeli le.

1889-ben utazott először Finnországba. A Ladoga-tó környékén élő emberek még őrizték a Kalevala nyelvéhez legközelebb álló nyelvjárást. Reggeltől estig jegyezte finn gyorsírással egy vak öregember énekeit. (Később a Kalevala-fordítással kapcsolatos egész gyűjteményét, gyorsírásos jegyzeteit a Kalevala Múzeumban helyezték el.)

A legnagyobb, legszembetűnőbb eredménye, haszna Vikár gyorsírás-tudásának a népdalgyűjtés volt. 1895-re tehető a kezdete, bár maradtak fenn a korábbi évekből is gyorsírásos lejegyzései. A fonográfot egy évvel később tudta beszerezni. A parlamenti szünetek alatt járta az országot. Gondosan előkészített gyűjtőútjain mindig gyorsírásos jegyzeteléssel kezdte a munkát. Ha sikerült egy-egy adatközlő bizalmát megnyernie, többször is meghallgatta, így több szövegvariánst sikerült lejegyeznie.

„… a folklorisztikai gyűjtés terén nem lehetünk el azon eszköz nélkül, amely a legrövidebb idő alatt a legtöbb szöveg lejegyzésére képesít és egyszersmind lehetővé teszi, hogy a közlő előadásait meg ne állítsuk: értem a gyorsírást, mégpedig ennek nem mindennapi mértékét. A változatokat is különleges gyorsírási tudással lehet legjobban rögzíteni. – írja egyik cikkében. Több előadást tartott különböző fórumokon, amelyekben ismertette egyéni módosításait és az általa megalkotott új jeleket a tájnyelvi szavak, kiejtések lejegyzésére.

Mindennek napjainkban térül meg a haszna, mert a viaszhengerek egy részének szövegét már Bartók sem hallotta tisztán, de a dallam még kivehető volt. Terjedelmi okokból a hengerekre 2-3 perces hangzóanyag kerülhetett. A gyorsírással írt variánsokból viszont rekonstruálni lehet az eredeti felvételt.

Az 1. sz. mellékleten jól látható Vikár munkamódszere. A papírral takarékoskodni kellett, a fennmaradó üres helyekre más irányból még lehetett írni… Néha saját megjegyzései, emlékeztető szövegek kerültek ide, vagy egyéb témák, pl. találós kérdések, stb. Mindez nem kis fejtörés a mai „olvasónak”.

Hasonlóképp jól ismert nagyszabású munkája Vikár Bélának a Kalevala-fordítás. Huszonöt éven át foglalkozott vele; végül 1909-ben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában.

Még 1905-ben a Kisfaludy Társaság műfordítói pályázatot hirdetett. Vikár a barátai rábeszélésére kiemelte a Kullervoról szóló részt, az eposz megfelelő részébe beillesztette a bővítéseket (mintegy 600 sort), és az így önállónak tekinthető Kullervot a leadási határidő utolsó napján déli 12 órakor sikerült benyújtania  -  és megnyerte a pályázatot. Most is az történt, ami oly sokszor életében: az egyik tevékenység akadályozta a másik elvégzését. Nem volt már ideje áttenni a gyorsírást „közönséges” írásba, így fiatal barátját, dr. Márki-Zay Lajost, a kiemelkedő tudású sztenográfust kérte meg, hogy a finn nyelvű Kalevala-példány margójára írt fordítást „rendes” írásban gépelje le. Összeolvasni sem volt idejük a kész munkát az eredetivel. Ez a kötet egyébként szerepelt Lipcsében a nemzetközi grafikai kiállításon, mint a gyorsírás fontos voltának fényes bizonyítéka, és elnyerte a magyar gyorsírók számára Lipcse város nagy aranyérmét. (2. sz. melléklet)

A dolog könyvészeti érdekessége, hogy éppen Magyarországon tartózkodott családjával együtt A. W. Gallen-Kallela, aki gyönyörű címlapot és illusztrációkat készített a műhöz. Így jelent meg 1909-ben.

Finnországi utazásai során találkozott Zichy Mihállyal Szentpéterváron. A művész megmutatta a középkori grúz eposzhoz, Rusztaveli Tariel-jéhez (Párducbőrös lovag) készített rajzait, és bíztatta Vikárt, hogy fordítsa le a művet magyar nyelvre. Az ötven éves tudós érzett elég erőt a nyelvtanulásra, s nyolc évi munka árán elkészült a fordítás, – természetesen gyorsírásos jegyzetekkel. A középkori grúz nyelven írt művet csak úgy tudta lefordítani, hogy segítségére volt a Rusztaveli falujából származó ismert eszperantista költő, Cziklari György, aki járatos volt a régi grúz irodalomban és több európai nyelvet ismert. Cziklari  a Képviselőházban, a hírlapírók termében, eszperantó tanfolyamot is vezetett. Vikár fél éven át naponta négy órán keresztül eszperantó nyelven tolmácsoltatta magának a régi, középkori nyelven írt hőskölteményt, s természetesen, gyorsírással jegyezte. A 47 énekből álló mű először 1917-ben díszkiadásban jelent meg, Zichy Mihály illusztrációival. Nagy sikere volt, a megjelenését maga Sztálin üdvözölte levélben…

Magának a gyorsírásnak, mint munkaeszköznek fontos szerepe volt a két világháború között. Sokaknak, különösen nőknek jelentett megélhetést.

Közben a gyorsírás is fejlődött. A Gabelsberger-Markovits mellett más gyorsíró rendszerek is tért hódítottak. Öt uralkodó változat harcolt egymással és ez a sokrendszerűség a gyorsírás felhasználásának kerékkötője lett. Szükségessé vált egy egységes magyar gyorsírás bevezetése. Ez 1926-ban kormányrendelettel meg is történt. Bár Vikár Béla mindvégig a G-M rendszert használta, kiállt Radnai Béla egyszerűségre törekvő, nagy teljesítményt elérő rendszere mellett, amely egyébként a ma használatos gyorsírás alapja is.

Vikár Bélának még számos „megfejtetlen” írása van. Népdalgyűjtő füzeteinek jelentős részét Gergely Pál és Pap Sándor áttette rendes írásba, de egyikük sem volt folklorista. Így aztán vannak kihagyott szövegek, nem foglalkoztak az áthúzott részekkel, sem a gyakorlati feljegyzésekkel, pl.: a napszámos díja, aki az 50 kg-s fonográfot cipelte, stb.

A gyorsírás jellegéből adódik, hogy nincs ékezet, egybe- és különírás, az egyes magánhangzók (e, é, a, á) vastagítással vannak jelölve, a jelek különböző pozíciókban mást és mást jelentenek, s a kidolgozott állandó rövidítések mellett minden gyorsíró maga is alkalmaz egyéni rövidítéseket. A gyorsírónak természetesen nem jelentett gondot az áttétel, – a későbbi kutatónak viszont annál inkább. Nemcsak az adott tárgykört, témát kell ismernie, hanem a gyorsíró sajátos gondolkodásmódját, szóhasználatát, stb. Nem véletlenül ajánlatos a gyorsírásos szöveget egy hónapon belül áttenni rendes írásba. (Vikár esetében sokszor jó néhány hónap telt el …) Ő sem használt mindig vonalas lapot, így néha nehéz megállapítani a jel pozícióját.

Ugyanakkor a megfejtésben segítséget jelent a címek, nevek, évszámok hagyományos írása. Ezzel már tájékozódhatunk a tárgykörben. Utána következik azoknak a jeleknek az áttétele, amelyekben biztosak vagyunk. Amikor már viszonylag egységes szöveget sikerül megfejteni, segít az összefüggés, esetleg a rím… S akkor következik a kétely, hogy helyesen értelmeztem-e a szöveget? Érdemes tehát egy kontroll-társsal együttműködni. Hagyni kell kicsit „érlelni” a megfejtett anyagot és később újra elővenni. A hiányokat könnyebben kiegészíthetjük, a tévedések kiderülhetnek. Esetleg kezdhetjük újra…

1939-ben – ez viszont biztos – hét tudományos társaság 77 tagja köszöntötte a nyolcvanéves tudóst. Majd, mire véget ért a háború, elvesztette szeretteit, fogadott gyermekei külföldre mentek, lakását bombatalálat érte. Dunavecsén, idős nővérénél lakott, a Somogyból magukkal hozott öreg cseléddel. Molnár Lajos református lelkész segítette őket, ahogy tudta. Nagyon várta a nyugdíját – és folytatta a népdalgyűjtést. A fennmaradt elismervények szerint „tiszteletdíjat” fizetett saját kis pénzéből az adatközlőknek: 30 pengőt Recskey Viktóriának; Prátyki Ignácnak 10 pengőt a dunavecsei dalokért (1944 aug. 21; ill. szept. 25)

Egyik kedves dala ezen időben:

„Dunavecsén van egy malom,

Búbánatot őrölnek azon,

Nékem is van búbánatom,

Odaviszem, lejáratom …”

Gyorsírással jegyzi 1944 október 4-én a „Sebaj papéknál” című versében:

„S unalom; embermalom

hozzánk be ne sündörögjön,

soha minket el ne öljön,

eső essen, ég dörögjön,

csak azután fény ömöljön …”

A háborús nyomorúságban sem hagyta el a humora, 1944 telén így ír:

„Egy betűtől függ életünk:

ma még megvagyunk,

holnap megfagyunk …

…

Boldog lehet, aki manap

Még vacsorába is harap.”

1945 tavasza újra lendületbe hozza, kéziratai kiadására készül, a La Fontaine Társaság életre keltését tervezi, irodalmi és népdalestet próbál szervezni. A népműveléssel kapcsolatos gondolatait is papírra veti, és hátha megmenthető még valami a bombasújtott lakásból …

1945. szeptember 22-én jókedvűen ébredt, és az öreg cselédet kérte: énekeljen neki valami „jóféle” somogyi népdalt. Ez volt az utolsó népdal, amit hallott. Délután csendesen elaludt. Nyugdíja a temetésre érkezett meg…

Gyorsírótársai méltatása szerint „Vikár a gyorsírásnak annyi munkásságot szentelt, mint egyéb munkásságának együttvéve. Bármennyire is az egész nemzeté, mi, magyar gyorsírók mégis elsősorban magunk közé számítjuk, és azt mondjuk, hogy talán sohasem jutott volna el odáig, ahová eljutott, ha nem lett volna magyar gyorsíró.”

S végül hadd említsem, hogy bár Vikár szívesen verselt, de nem tartjuk költőnek, ő maga sem pályázott költői babérokra. Ám a Nevető rímek című kötetének egyik versében éppen ő közvetít mindannyiunk számára egyfajta „túlélési derűt”:

„ …és ha sír is a szív árván,

nevető rím a szivárvány,

amely könnyzáporon át,

mintegy égi zálogul

bánatunk fölé borul

s tesz reá fénykoronát”

Köszönöm figyelmüket.