Elias Lönnrot 1835. február 28-ra keltezte a Kalevala első kiadásának előszavát, azóta ezt a napot tekintjük a Kalevala Napjának. Maga a könyv két részletben jelent meg, kicsit később, 1835 karácsonyán és 1836 márciusában. Ekkor még a svéd volt a hivatalos nyelv, s a jórészt csak svédül beszélő finn értelmiség ugyan fanyalogva fogadta, de Lönnrotnak hamarosan lelkes segítőtársai is akadtak. Az 1835-ös „ős Kalevala” 32 énekből (runóból) állt, az 1849-es kiadású pedig már 50 éneket tartalmazott. Még 1841-ben Castrén lefordította svéd nyelvre, J. Grimm pedig hamarosan németül tolmácsolta.

Azóta 18 nyelvre fordították le a finnek nemzeti eposzát, többek között pular és fulfulde afrikai nyelvekre is.
Elias Lönnrot egy szegény szabómester fia volt, aki gyógyszerész, majd orvos lett. A Kalevala sikere után a finn nyelv tanára a helsinki egyetemen.
Körorvosként járta úttalan utakon Finnország különböző vidékeit. Többnyire Karjalában éltek a nép ajkán azok az énekek, amelyek rendkívüli hősökről, illetve a világ teremtéséről szóltak. Előadóik egymással szemben ülve, összekapcsolt ujjakkal, recitálva, néha kicsit megemelkedve énekelték a történeteket, illetve kantelével kísérték a dalost. (A kantele finn népi pengetős hangszer, ma már lószőr-, vagy fémszállal készül.) Lönnrotnak feltűnt, hogy ugyanazokat a történéseket, neveket hallja, esetleg más megközelítésben. Így fogalmazódott meg a gondolat, hogy tudatosan összegyűjtve az egyes elemeket, egységes egészet formáljon belőlük.
Julius Krohn ugyan még Lönnrot előtt kiadta a Kullervoról szóló részt, ami önállóan is kerek történet, de később beillesztették az eposzba.
Vikár már egyetemista korától készítette Kalevala-fordításait. Finnországi útja után át is dolgozta egyes részeit. Amikor 1905-ben a Kisfaludy Társaság műfordítói pályázatot hirdetett, barátai rábeszélésére kiemelte készülő Kalevala-fordításából a Kullervoról szóló részt, s beillesztette a bővítéseket (mintegy 600 sort), és az így önállónak tekinthető Kullervot a leadási határidő utolsó napján, déli 12 órakor sikerült benyújtania – és megnyerte a pályázatot. Most is úgy történt, mint oly sokszor életében: az egyik tevékenysége akadályozta a másik elvégzésében. Nem volt ideje a gyorsírást áttenni „közönséges” írásba, így fiatal barátját, dr. Márki-Zay Lajost, a kiemelkedő tudású sztenográfust kérte meg, hogy a finn nyelvű Kalevala-példány margójára írt fordítást tegye át „rendes” írásba és gépelje le. Összeolvasni sem volt idejük a kész munkát az eredetivel. Ez a kötet szerepelt később Lipcsében, a nemzetközi grafikai kiállításon, mint a gyorsírás fontos voltának, hasznosságának fényes bizonyítéka – és elnyerte a magyar gyorsírók számára Lipcse város nagy aranyérmét.
Vikár teljes Kalevala-fordítása 1909-ben jelent meg, A. W. Gallen-Kallela illusztrációival.
„Huszonkét évig dolgoztam a fordításon, Ebbe is őszültem bele. De azért nem bántam meg, mert olyan ős finnusok között lehettem, akik azóta már szobrot kaptak, pedig egyszerű parasztok és parasztasszonyok, akik azonban fenntartották az őshagyományt élőszóban … Egy öreg vak ember reggeltől estig énekelt nekem, de úgy, hogy ebéd sem kellett. Alig bírtam a munkát. Ezért is kellett megtanulnom a finn gyorsírást, mert másképp nem tudtam volna énekét lejegyezni.”
Fordítói munkájának elismeréséül 1911-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául választotta. 1935-ben (az ős Kalevala megjelenésének 100. évfordulóján) díszkiadásban jelent meg a mű, Gallén-Kallela képeivel és díszes iniciálékkal, (emiatt rövidíteni is kellett a szövegen), de Vikár kifejezett óhaja volt, hogy a Kalevala népkönyv legyen, kapja meg minden elemi iskola, készült egy szerényebb kiadás is. A közérthetőség kedvéért néhány kifejezést egyszerűsített. „Természetesen” mind a kihagyásokért, mind az egyszerűsítésekért kritikát kapott, hol az egyik, hol a másik oldalról.
Gulyás Pál írta méltatásában: „Vikár Béla munkája, a magyar folklórnak ez az első nagy összegzése túlterjed egy szabályos fordítói munka határain… A magyar Kalevalába – az eredeti mű tényleges tartalma mögé – egy gazdag, kivételesen hajlékony nyelv és életösztön van szinte személytelenül átmentve. A Vikár-fordítás sorsszerű.”

 

Majorné Bániczki Julianna