Schelken Pálma
1914. február 21-én született Erzsébetfalván, a mai Pesterzsébeten. 1931-ben a Deák téri Evangélikus Leánygimnáziumban érettségizett. Újságírónak és tanárnak készült, de a nagy álma az volt, hogy a Magyar Rádió munkatársa legyen. Ennek érdekében sajátította el az akkor már egységes Radnai-féle gyorsírást. Támogatója nem lévén, maga írt saját magának ajánlást: „minden vágyam, hogy a Magyar Rádiónál dolgozhassak, támogatóm pusztán az igyekezetem és a tudásom.”
Cs. Szabó László mellé került munkatársnak, és több, akkor a Magyar Rádiónál dolgozó íróval, művésszel kötött barátságot. A rádiózás mellett gyorsírást tanított, kutatómunkát végzett (ő indította el a Kufstein-kutatást), és előadásokat is tartott. A háború utáni politikai változások során a Magyar Rádió munkatársainak nagy részét elbocsátották, köztük Schelken Pálmát is. A Csepel Művek (akkor még Weiss Manfréd Művek) kulturális osztályára került, ahol munkásoknak szóló művelődési előadás-sorozat szervezésével bízták meg. Még a Rádiónál megismert írókat, tudósokat, művészeket kért fel egy-egy előadás megtartására, így Ádám Jenő, Kulin György, Germanus Gyula, vagy éppen Keresztúry Dezső neve szerepel a régi plakátokon.
A gyárnak nem lévén erre pénze, Schelken Pálma ötlete volt, hogy élelmiszer legyen a honorárium. Abban az időben ugyanis még jegyre sem nagyon lehetett ennivalóhoz jutni, így aztán volt, aki fél kiló marhahúst, babot, fél liter olajat, vagy éppen két tojást kapott. Sajnos, a sorozat nem tarthatott sokáig, mert pártpropagandai célokat nem volt hajlandó beilleszteni az előadások közé…
A magyar-német tanári szak mellé orosz nyelvből is megszerezte a diplomát, – de mindvégig újságírónak és kutatónak tartotta magát. Több lapban, egyházi, pedagógiai, irodalmi folyóiratban, újságokban publikált. Kutatómunkáját szívós alázattal végezte, sokszor a téma iránti tiszteletből, felkérés nélkül.
A Gabelsberger-Markovits rendszert, ami az egységes magyar gyorsírás bevezetése előtt a legnépszerűbb volt, Kosztolányi iránti tiszteletből tanulta meg. Egyik nyilatkozatából idézünk: „Egyszer Kosztolányiné ideadta a férje egyik kéziratát, egy Mostoha című életrajzi regénytöredéket, hogy meg tudnám-e fejteni. Kosztolányi mindig a kedvenceim közé tartozott, elvállaltam, pedig első ránézésre talán egy szót értettem belőle. A gyorsírásfejtés keserves munka, mert mindenki saját egyéniségéhez igazítja a jeleket, ezért mindenre szavanként kell rájönni. Ráadásul ez még a régi, igen bonyolult rendszerben íródott, amit 1920 után már nem is tanítottak… Egyébként az MTA és a Petőfi Irodalmi Múzeum gyakran kér fel ilyen munkára. Gróf Zichy Jenő 1895-ben felfedezőutat szervezett a Kaukázusba, hogy a magyarok rokonságát kutassa. A csapat egyik tagja, Szádeczky-Kardoss Lajos négy darab, egyenként százoldalas gyorsírásos naplóban hagyta ránk a tapasztalatait, ami gépelt szövegre átszámítva körülbelül ezer oldal. Ezt valami oknál fogva akkoriban nem írták át, ezért ahhoz, hogy kutatható legyen, meg kellett fejtenem. Húsz évig tartott, de végül sikerült. 2000-ben jelent meg könyv formában, érdekes, hogy a japánok jobban foglalkoztak vele, mint idehaza. Előfordul, hogy ilyen sokáig tart a munka, például Gulyás Pálnak a Csíksomlyói Madonnához írott versét egyetlen szó miatt tizenhét évig nem adtam ki a kezemből.”
Schelken Pálma tudásának köszönhető, hogy Sebestyén Gyula, Herman Ottó tanulmányai, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső gyorsírásban rejtőzködő versei bárki számára hozzáférhetőek lettek. Közvetlenül a háborús évek alatt tervezte Vikár Béla élettörténetét, munkásságát feldolgozni, kötetben kiadni. Vikár Bélához és családjához személyes barátság fűzte, még gyorsírásos üdvözlő verset is kapott tőle. Az idős tudós tréfásan bíztatta: „siessen vele, húgom, mert az előszót még én akarom megírni”. Mint tudjuk, erre már nem került sor, de Schelken Pálma élete végéig ápolta Vikár Béla emlékét. Írásai vaskos köteggé duzzadtak, de könyv soha nem lett belőle, összegyűjtött adatait szabadon felhasználták mások, ami pedig mégis megjelent, az már nem viselte az ő nevét… Szinte minden évben írt megemlékezést a sokoldalú tudósról, akinek éppen a sokoldalúságát nem értették, – s nem is értékelték.
13 évesen orvosi műhiba miatt meghalt az öccse, vőlegénye elesett a fronton, édesapja is elhunyt nem sokkal a háború után. Édesanyjával élt, s levelek, levelezőlapok hosszú sora bizonyítja: szíves vendéglátók voltak. A híres „zöld bársonyfotelben” többek között Bodor Tibor, Pécsi Sándor, Bartókné, Sándor Erzsi, Molnár Ferenc, Dohnányi Ernő, Róna Emy, Jancsó Adrienne, „és még sokan mások” találtak felüdülést. Egyedül élt, de valójában sohasem volt egyedül.
Schelken Pálmának arra is volt gondja, hogy tudását továbbadja. E sorok írója is mindig hálával gondol rá, mint aki megtanította olvasni, illetve megfejteni a Gabelsberger- Markovits rendszerű gyorsírást. Így aztán (ha az Úr akarja és élünk), még megismerhetjük néhány Vikár gyorsírásos lap eddig ismeretlen tartalmát.
Majorné Bániczki Julianna