Tariel, a párducbőrös lovag
Vikár Béla és felesége első finnországi tanulmányútjára 1889 nyarán érkezett, Szentpétervár felől. Először meglátogatták Zichy Mihályt, a híres festőt, aki egy közeli kis finn faluban, Lachtán élt a családjával. (Finnország ekkor még orosz nagyhercegség volt!). A művész szíves fogadtatásban részesítette a házaspárt, és megmutatta nékik az előző évben díszkiadásban megjelent grúz eposzt: Sota Rusztavelinek Tariel, a párducbőrös lovag c. művét, amihez 27 képet készített. „Ezek az én legszebb illusztrációim. Tessék hozzá lefordítani ezt a hőskölteményt magyar nyelvre!”
(Érdekességként kell megjegyezni, hogy azt a bizonyos díszkiadást, Artsil grúz király kérésére, Misztótfalusi Kis Miklós által metszett betűkkel nyomtatták!)
A georgiai, vagy amint ők saját nyelvükön mondják: khartvel, oroszosan: grúz nyelv és írás teljesen ismeretlen volt az egyébként kiváló nyelvérzékű, több nyelven beszélő Vikár számára.
Ezen kívül ekkor még a Kalevala további részeinek fordítása foglalkoztatta, hiszen ezért utaztak Finnországba. Nem gondolhatott újabb, nagyszabású munkára, de Zichy buzdító szavait nem feledte…
„Elmúltam már ötven éves, amikor bizony óriási fáradsággal, de nagy türelemmel hozzákezdtem a grúz nyelv tanulásához. Amikor már azt hittem, hogy megtanultam, és büszkén hozzá akartam kezdeni a fordításhoz, akkor arra a szomorú felfedezésre jutottam, hogy a magyar nyelvre átültetni kívánt eposzt a 700 évvel ezelőtti grúz nyelven írták…
Bizony hosszas tanulmányaim ellenére is teljesen érthetetlen volt előttem a mű eredetije” – vallotta később a tudós fordító.
Először Adolf Dirr német nyelvű grúz nyelvtanát tanulmányozta, majd amikor 1915-ben orosz hadifoglyok dolgoztak az Akadémia melletti „Ördögárok” rendbetételén, Vikár beszélgetett velük, s így talált rá Alexandr Dolicsra, egy grúz néptanítóra, akit „elkért” az Akadémia számára. Lehetővé vált élőbeszédben gyakorolnia. Ezzel együtt szüksége volt olyan emberre, aki ismeri a középkori grúz nyelvet is. A Monarchia Tbiliszi konzulátusához fordult, de érdemi segítséget nem tudtak nyújtani. Akkor az ottani eszperantó klubot kereste meg levélben, ahonnan választ és jó tanácsokat is kapott. Így hívta meg saját költségén Georgij Ciszkalaurit. (Vikár később Ciklaurinak, Ciklarinak is nevezi.) Neve magyarul: Szivárvány György. A Gudamakasz hegyszorosból származó forradalmár, költő és utazó 1908-ban szerzetesnek öltözve szökött meg a szibériai száműzetésből. Több európai nyelvben járatos volt, eszperantó nyelven, Tiflisano néven adták ki verseit.
Vikár állást is szerzett Ciklarinak: a Parlamentben eszperantó tanfolyamot vezetett. Napi 3-4 órában együtt tanulmányozták a grúz nyelvű Újtestamentumot, majd népköltészeti részleteket olvastak, végül Rusztaveli eposzát. Vikár kéziratai között fennmaradt grúz szótára is, ahol a grúz szavak magyarázata orosz, német, francia és eszperantó nyelven található, néhány esetben apró rajzokkal kiegészítve. A magyar megfelelőt gyorsírással jegyezte. Nemcsak a nyelvvel foglalkozott, hanem tanulmányozta Georgia történelmét, földrajzát, néprajzát, irodalmát, népszokásait, öltözékét, sőt étkezési szokásait is. Jól tudta, hogy minél bőségesebb ismeretekkel rendelkezik a grúzok mindennapi életéről, annál biztosabb alapokon áll a fordítás.
1917-ben készült el a kézirat, és 1918-ban meg is jelent könyv alakban – az oroszon kívül – először európai nyelven: magyarul.
Tariel, a párducbőrös lovag a szerelemnek, a barátságnak, a hűségnek és a lovagiasságnak gyönyörű költeménye. Sota Rusztaveli pedig, ki nevét Rusztvelinek írta, a grúz irodalom kezdeteinek egyik legnagyobb elbeszélője. Műve az európai középkor teljes lovagi irodalmát tekintve is az egyik legegyénibb és legkifejezőbb alkotás, amelynek szereplői vágyaktól és érzelmektől fűtött emberek.
Ugyanakkor jól felismerhetők a költő korának társadalmi viszonyai, hiszen Tamara királynő uralkodása idején az ősi hagyományokat továbbfejlesztő művészet, tudomány és kultúra virágkorát élte.
Vikár nemcsak tartalmában, hanem a versformában is ragaszkodott az eredetihez. Fordítása természetesen Zichy Mihály illusztrációival jelent meg, de az Atheneum csak 26-ot közölt, kihagyva azt a jelenetet, ahol a szépséges Tamara királynő a trónon ülve fogadja Rusztaveli hódolatát, aki térden állva nyújtja át kész művét néki. A kiadó ugyanis meg volt győződve, hogy Zichy tréfált, amikor Tamara udvartartását „díszmagyarba” öltöztette. A későbbi kutatások azonban igazolták, hogy valóban olyan volt a középkori előkelő viselet, így újabb kiadásokban már látható ez a kép is.
A fordításért egyébként a szovjet kormány is elismerését fejezte ki, az erről szóló oklevelet a Parlamentben nyújtottak át Vikár Bélának, akit egyik méltatója „a fordítók cárjának” nevezett.
Majorné Bániczki Julianna